Édesvízi barangolásaink (1)

• Közzétéve:
• 2020.05.12.

Édesvízi barangolásaink (1)

 

Búvárként és fotósként kezdetektől fogva, mindig is a tengerekre vágytam, azt tekintettem az ígéret földjének és fotós terepemnek. Ennek legfőbb oka hazai vizeink jobbára csekély tisztasága, átlátszósága és így nehezen megpillantható, fotózható élővilága volt.

A hazai vizek tanulásra, felszerelések bejáratására, és a társasági életre szolgáltak. Így azután évtizedekig csak mellékesen készült egy-egy édesvízi felvételünk. Az elsők közül az egyik akkor, amikor 1965 tavaszán, az első tengeri (Adriai) túrám előtt, házilag készült fényképezőgéptokomat próbálgattam a tatai Fényes forrásoknál.

A legtisztább vizek a hazai barlangokban voltak, csakhogy ott nem sütött a Nap és a fotózáshoz alkalmas világítás megoldása még gyermekcipőben járt. Magnéziumégős egyesvaku barkácsolásom 1967-ben hellyel-közzel már működött az Adrián, így azután sikerült néhány használható képet készítenem a tapolcai tavasbarlangban is.

Azért máig sajnálom, hogy a hatvanas évek második felében – amikor még éltek a Fényes-források – alig fotóztam ott víz alatt, mert valahogy idehaza mindig mással voltunk elfoglalva. Én például azzal is, hogy megnősültem, de Marikával teljes egyetértésben továbbra is a minden évi tengeri búvár-fotós túrák voltak a legfontosabbak. A hetvenes évek hozták magukkal a sóderbánya tavak felfedezését. Számos jó merülőhelyet találtunk szerte az országban, amelyet még nem árasztották el a horgászok, fürdőzők, nudisták, vagy még nem kerültek magánkézbe. Csendes, letisztult időkben jókat lehetett merülni hínárerdőkben is, sőt találkozni kisebb-nagyobb halakkal.

Később kiegészítő sportként a szörfözést is űztük e tavakon, előfordult, hogy ezt a víz alól is megörökítettük.

1986-ban az ausztráliai túránkon is volt szerencsém egy érdekes édesvízi fotót készíteni a Barrine-tóban. Először azt hittem, hogy édesvízi murénára bukkantunk, de utóbb kiderült, hogy rokonát, a nagy márványos angolnát tisztelhetjük benne.

A nyolcvanas évek vége felé, talán a hazai és – először csak magazinban látott – nemzetközi fotópályázatok ihletésére, kipróbáltam valamelyik bányatóban a kettős expozíciós képalkotást. Persze az akkori meglehetősen nehézkes analóg technikával, a film kockapontos újra befűzésével. Ugyancsak próbálkoztam fele-fele képek készítésével – jobb híján a tatai és az ócsai égeresben – szerény eredménnyel, hiszen akkoriban csak 20 mm-es nagy látószögű objektív állt rendelkezésemre.

Ekkoriban lépett be klubunkba egy hórihorgas fiatalember, akit érdekelt a víz alatti fotózás. Jobb híján eleinte azt leste, hogy én mit művelek a víz alatt. Együtt barátkoztunk süllőkkel Nyékládháza környékén a Debreceni-tóban, vagy néztünk meg sügéreket és édesvízi szivacsokat a csallóközi Erzsébet folyóban. (Később ez a fiatalember, Gulyás Zsolt, az egyik legjobb magyar búvárfotós lett és 2002-ben Marseille-ben világbajnoki ezüstérmet is szerzett. De az egy másik történet.)

Az is egy másik történet, ahogy Kenéz Gyurival küzdöttünk 1991 őszén Ausztriában a Traun folyó zuhogói alatt, vagy a Gosausee viharos vizében, az UWF által rendezett “édesvízi Európa bajnokságon”. Nem csak a mi legjobb képeinket, az összes résztvevőét ellopták a rendezők kocsijából, nem is került publikálásra a verseny. Emlékül álljon itt csak két kép a maradékból.

Történt egyszer, hogy magazinban láttam egy kristálytiszta vizű szép tavat az olasz Abruzzókban, a Lago Fibrenot. Így hát amikor 1998 őszén többnapos hivatalos útra Rómába repültem, a poggyászomban ABC felszerelés, gumiruha, ólomöv (!) és víz alatti gép is lapult. Egy ellógott munkanapom bánta, de vonattal, és autóstoppal, felkerestem a tavat egy rövid szabadtüdős merülés erejéig. Sajnos meleg ősz volt, sekély volt a víz és még túltengtek a moszatok.

Amikor 2006 elején megvettem első digitális gépemet, és áprilisra megérkezett az Ikelite tok is hozzá, gyorsan tiszta vizet akartam találni, akár ha sekélyet is. A tatai és a tapolcai források akkor még csak éledeztek. A felsőtárkányi és a szalajkai Szikla-forrás tavacskáját céloztam meg, de a meglepetést a szalajkai Felső tó szolgáltatta. Kivételesen tiszta és bővizű volt és a gyepi békák százezernyi lerakott petéi varázslatos látványt nyújtottak.

Merültem már a Felső-tóban korábban néhányszor, Gyimesi Ferivel javítottuk például a pisztrángosok zsilipjét, de ilyen tiszta mély vizet sohasem találtunk. A titok nyitja a rendkívül csapadékos tél és a kora tavaszi idő. Az “ára” meg az 5-6 fokos víz, nedves ruhában. De nem csak ez. Fokozottan védett területen fekszik, úgyhogy minden évben újból meg kellett szerezni a nemzeti park, a természetvédelmi hatóság és az erdészet engedélyét is, ha menni akartunk fotózni, persze csak hétköznap és jó pénzért. Márpedig attól fogva gyakran próbálkoztunk. De legközelebb csak a 2010-es évek elején alakult ki egy-két használható időszak, amikor búvár merüléssel is lehetett fényképezni.

Halak s nagyvadak persze nincsenek ott, csak gyepi és varangyos békákra, szalamandrákra, gőtékre, tegzesekre és más apróságokra lehet számítani. Marika minden esetre alkotott ott több díjnyertes természetfotót.

Folytatjuk…

Kép: Násfay házaspár, szöveg: Násfay Béla